2017. február 19., vasárnap

Szeressünk

Izgalmas lelki utazásban lenne részünk akkor, ha a négy evangéliumot abból a szemszögből olvasnánk végig, hogy Jézus hányszor említette meg a szeretet parancsát, és hányféleképpen akarta követői szívébe vésni, hogy a világon a legértékesebb dolog és a „legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13). Az a szeretet, amely a türelemben, megbocsátásban, udvariasságban, másokra való odafigyelésben, a szükségben lévő megsegítésében és az áldozatvállalásban megnyilvánuló szeretet. Amikor pedig Jézus a legnehezebben megtartható keresztény parancsolatot adja (vö. Mt 5,38–48), éspedig szeretnünk kell ellenségeinket, azokat, akik nekünk rosszat akarnak, imádkozzunk azokért, akik üldöznek és gyaláznak bennünket, akkor megdöbbenünk, hogy sok mindent elfogadunk, valamennyit meg is teszünk Jézus útmutatásaiból, tanácsaiból – na de ezt, az ellenségszeretetet, ez más sok.
Assisi Szent Ferenc a szeretetről szóló intelmében erről így ír: „Az Úr mondja: Szeressétek ellenségeiteket [tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért]. Igazán az szereti ellenségét, aki nem a rajta elkövetett jogtalanságot fájlalja, hanem Isten szerelméért a felebarátja által elkövetett bűnön bánkódik, és tetteivel mutatja meg iránta érzett szeretetét.” Ferenc magyarázatában azt kéri, amit az Úr Jézus a kereszten tett, vagyis imádkozott azokért, akik üldözték, akik neki rosszat akartak, mert a szándékos rosszat akkor tudjuk megbocsájtani, ha feltételezzük, hogy a másik tudatlanságból (tudatosság hiányából) vétett ellenem. Ha tudatában lennénk minden esetben tetteink következményének, többször is meggondolnánk, kinek mit mondunk vagy teszünk. Jakab apostol levelében gyakorlati útmutatást ad: „Értsétek meg kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert haragjában az ember nem azt teszi, ami az Isten előtt igazságos.” (Jak 1,19–20)
De mindezek ellenére nehezen értem, vagy inkább nehezemre esik megérteni Ferenc szavait. Miért? Mert olyan utat mutat, amelyet nagyon nehezen jár be az ember, nehezen bocsájtunk meg és engesztelődünk ki szívből, azért, hogy béke legyen köztünk. Pedig ebben az esetben hasonlítana az ember legjobban az Istenre, az isteni felszínre kerülne. Nem kell nagy és a távoli „ellenségre” gondolnom, amikor Jézus ezen szavait olvasom. Elég, ha szűk környezetemben körülnézek. Hány embert nem szeretek teljes szívemből, hanem csak megtűröm magam mellett, mert nem változtathatok adott esetben a helyzetemen, és fordítva is így van. Ismertjük ezen személyeknek a család- és keresztneveiket. A jézusi útmutatásban az utolsó lépcsőfok a legnehezebb. Az áteredő bűntől megszebbezett szívünk nehezen mond imát olyan személyekért, akikért igazán kellene imádkoznunk.
Sokszor megkérdezik, mit kell tenni olyan esetben, amikor haraggal, gyűlölettel van tele az amúgy is megsebzett szívünk. Közhelynek számít sokak számára, hogy mindenekelőtt imádkozzon a „gyűlöltért”. Az ima gyógyítja a szívet, javítja az hozzáállást a „gyűlölttel” szemben, az ima hatalmas ereje változtatja az „ellenséget”, az imádkozót pedig még inkább Isten gyermekévé teszi. A szentmise bűnbánati részében, a bűnbánati imában, miután az égiek segítséget kérem, utána a közösség imáját kérem és ígérem. Sokszor már nem tudatosan, csak gépiesen. Ha tudatosan végezném a kiengesztelődés szertartását, kiknek az imáit kérném és kikért imádkoznék? Mindezek után lépjek párbeszédbe a „gyűlölttel”, megtéve azt, ami az Isten előtt igazságos. Csak kipróbálva lehet ezt az utat megérteni a jézusi elgondolásban. 
U.E.OFM

Megjelent a Hargita Népe napilap 2017. február 16-i számában.

2017. február 12., vasárnap

Szavaink súlya



Egy gyermek, levelet visz haza az iskolából, amelyet a tanítója írt, és át nyújtja az édesanyjának. Az édesanyja felbontja a levelet és miközben olvassa, ahogy halad az olvasással, egyre inkább elváltozik az arca, eltorzul, ajka sírásra görbül, és nem tud gyermekére rá nézni. Inkább oda megy az ablakhoz, kinéz a távolba, majd újra vissza ül az asztalhoz és felolvassa a levelet a gyermeknek: „Tisztelt asszonyom, az ön fia egy zseni, az iskolánk számára nem megfelelő, túl kevésnek bizonyul és nincsenek megfelelő tanáraink akik taníthatnák az ön zseni fiát”. Eltelik 23 év, a fiú felnőttként megtalálja ezt a levelet, ki bontja és elolvassa: „Tisztelt asszonyom, az ön gyermeke szellemileg fogyatékos, iskolánk nem tudja tovább vállalni a tanítását, ezért megkérjük, hogy ön tanítsa otthon a fiát”. És ez a gyermek, nem más, mint Thomas Edison volt, a múlt századnak egyik legnagyobb feltalálója. Látjuk azt, hogy a szavaink mire képesek. 

 Az édesanyának a szava életet adott a fiának, látjuk azt és érezzük a mindennapokban, hogy a szavaink életet adnak, vagy éppen megölhetnek valakit.
  „Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: Ne ölj! Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot! Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már vétkezett vele. Hallottátok továbbá, hogy a régieknek ezt mondták: Hamisan ne esküdj, és tartsd meg az Úrnak tett esküdet! Én pedig azt mondom nektek: Egyáltalán ne esküdjetek! Legyen a ti beszédetek „igen, igen, nem, nem”; ami ennél több, az a gonosztól van.” (Mt 5,17-37) Ezen szavaival, mintha Jézus felül írná a tízparancsolatot, azonban a tízparancsolatot, amit Isten adott, azt csak maga a törvényhozó írhatja felül, és Jézus Krisztusnak nem titkolt szándéka, hogy jogában van, mint Istennek felül írni, azonban nem felül írja, hanem beteljesíti. Nem erőfitogtatás, hanem útmutatás Jézus részéről. Jézus érzékelteti azt, hogy a gondolataink, amelyek át röppennek az elménken, azok erkölcsileg nem bírálhatóak el, se nem rosszak, se nem jók. Viszont, hogy mit kezdek én a szívemben, az elmémben megszületett gondolatokkal, az viszont már erkölcsileg bírálható. Hiszen tudomásul kell vennünk, hogy ott születik meg a rossz, a bűn, a kicsapongó élet, a harag és a végén pedig a harmadik hasonlatban Jézus nagyon magasra teszi a mércét, amikor a szavainkra figyelmeztet, hogy azok pontosak legyenek, ne legyenek két értelműek, hanem a szavainknak legyen súlya, legyen egyértelmű, szavaink  legyenek félreérthetetlenek. Az eskü, az igazán a hazugságtól akarta, vagy akarja megvédeni az embert, hogy a kimondott szónak legyen tartalma, ezért esküvel erősítették meg. A keresztény embernek nem kellene, hogy szüksége legyen az esküre, hiszen a keresztény becsület a fedezék. Egy ének szám a következő képen foglalta össze: „Mondták már, hogy a legnagyobb ereje a világon a szavaknak van? Hogy mennyire megmaradhatnak másokban a szavaitok? Szavakkal felemelsz valakit az égig, és szavakkal valakit a porba tiporsz, Szavakkal szeretsz, de a tetteid mutatják ki, amit a szavaiddal titkolsz. Mondták már, hogy fontos vagy és azt is, hogy nem, van, hogy úgy érzed csak játszik veled a jelen.
 A szavaknak súlya van, ezt is biztos sokan mondták már; de csak akkor érzed igazán, amikor hittél a szónak, és te elhiszed, hiszen ő mondja, ő, akiben tudsz bízni. De ki ő, hogy csak szavakkal hiteget, és nem tudja azt, amit te, egymásban hinni, hiszen a szavaid elárulják, hogy mit hiszel magadról, a cselekedeteid pedig azt, hogy ebből mennyi igaz.” Akár a leírt, akár a kimondott szavainknak súlya van. És el lehet képzelni egy ilyen társadalmat, ahol a szavainknak súlya van. Talán mondhatjuk, hogy illúzió, merthogy a mindennapi élet nem ezt mutatja be, azonban mennyire vágyunk egy olyan társadalomra, egy olyan közösségre, akár szerzetes, papi, család, munkahely, ahol a kimondott szavainknak súlya van, értéke van, egyértelmű. Ezért érdemes megkérdezni magamtól – van-e bátorságom kimondani az IGEN-t amikor igen-t kell mondani, és van-e bátorságom kimondani a NEM-et, amikor nem-et kell mondani?

2017. február 5., vasárnap

Életfeladat és béke



Valószínű, hogy velünk is így történt és ez történik a mai gyermekekkel is, és abban is biztos vagyok, hogy minden kórnak a gyermekével a szülök, nagyszülők, rokonok, barátok nézik a gyermeket, hogy vajon mi lesz ebből a gyermekből, milyen képességei mutatkoznak meg először, hogyan fejlődik, meg jegyezzük a napot amikor elindul a gyermek, följegyzik újabban a naplókba, melyek voltak az első szavak amit kimond a gyermek, kit szólít meg először, és lehetne sorolni, hogy mennyi mindent megfigyelünk egy gyermeken. 


Ugyanezt írja le Lukács is az ő evangéliumában. Mária nagyon sok mindent tudott az Úr Jézusról már. Kezdjük az elején: – Gábor angyal megmondja, hogy a Megváltót kell neki a méhében fogadnia. Szent Józsefnek is kinyilatkoztatják, hogy nem kell félnie Máriát feleségül venni, mert a benne fogant élet, a Szentlélektől van. Mária miután világra hozza az ő gyermekét Betlehemben, elmennek a pásztorok és ők is elmondják mindazt, amit hallottak az angyaloktól; majd jönnek a bölcsek, ők is beszélnek az újszülött Királyról – és Lukács megjegyzi az evangéliumában, hogy a Szűzanya e szavakat a szívébe véste, és gyakran el-el gondolkodott rajtuk. Szent Lukács evangéliumában (Lk 2,22-40), ismét jövendöl az agg Simeon, a kis gyermek Jézusról, akiben ő felismerte a Megváltót. De nem csak az Úr Jézusról jövendöl, hanem a Szűzanyáról is, hiszen hallottuk, hogy a gyermek „az ellentmondás jele lesz” – „még a te lelkedet is tőr járja át”. Hagyományosan ezt a tőrt, a Szűzanya hét fájdalmának szoktuk nevezni, azonban nem egészen biztos, hogy Simeon a Szűzanya fájdalmáról jövendölt, hanem a tőr, a kard, az a jelenések könyvében az Isten szavát, az Isten igéjét jelenti, és ilyen értelemben az Isten igéje átjárja a Szűzanya szívét, és mindazok szívét, akik csatlakoznak az ellentmondás jeléhez, az Úr Jézushoz. Élet feladata volt az agg Simeonnak és Anna próféta nőnek, hogy tanúságot tegyenek a gyermekről, mint Megváltóról. És akkor van bennünk is béke, mind inkább meggyőződök erről, hogyha az életfeladatunkat, amellyel megbíztak bennünket, azt mindannyian komolyan vesszük. Hiszen nem véletlen, bár nem mi választjuk meg, hogy hol születünk, milyen korba, milyen családba, azt hogy hol és miben élünk és ebből kifolyólag nem mellékes az, hogy az élet feladatunkról hogyan tudunk bizonyságot tenni a világ előtt. Az életfeladatunkat, azt lehet javítani, a minőségét, minél jobban beteljesíteni a „küldetést”, ki lehet terjeszteni, azonban nem lehet átugrani – vagyis át lehet ugrani, de akkor nem kapjuk meg a kívánt lelki békét, nem kapjuk meg azt a lelki békét, amelyet Simeon megkapott, hiszen csodálatos az ő éneke: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat”.  Az életfeladat, az be van teljesítve, tanúságot tettem róla, most már magadhoz vehetsz, elbocsájthatsz Uram. Erre kell törekednünk, hogy az élet feladatunkat, amelyet a Jóisten ránk bízott, kinek-kinek személy szerint és nemcsak, hanem közösségileg is van feladatunk, azt jól tudjuk „játszani” az életnek a színpadán, jó szereplők legyünk és az életünknek a fényesebb oldalát szemlélve, ebből erőt merítsünk, hogy annak a kevésbé napos oldalát, azt derűs lélekkel tudjuk viselni a hétköznapokban.

2017. február 1., szerda

Éber Isten- és emberkeresés

A megszentelt élet világnapjára készülve
Simeon és Anna – két bölcs, Istennek szentelt örege a Szentírásnak. A várakozás mesterei, az ima emberei – a bizakodó türelem prófétái ők. Jézus bemutatásának ünnepe a Szűzanya mellett az ő napjuk is, és velük együtt a szerzeteseké is, akiknek példaképük ők. II. Szent János Pál pápa 1997-ben nyilvánította a szerzetesek világnapjává február 2-át, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét. Erre készülve beszélgettünk Urbán Erik ferencessel, a Gyulafehérvári Főegyházmegyében a szerzetesekért felelős vikáriussal.
Fotó: Berecki Szilvia SA
Miért fontos évről évre megünnepelni ezt a napot?
Ráfókuszál a hivatásunk lényegére: az odaszenteltségre való emlékezés megőriz a feledéstől, és erőforrássá válik, ahogyan ez a választott nép esetében is történt az egyiptomi fogságból való szabadulás után. Jó az is, hogy találkozunk, együtt vagyunk ilyenkor, és együtt újítjuk meg fogadalmunkat. Ugyanakkor fontos a hívekkel való közös ünneplés, kérjük az ő imájukat, hogy nekünk is legyünk erőnk az év során értük imádkozni és élni. 


Mit érzel a szerzetesség közös és napjainkban különösen aktuális kihívásának?
Kilépni a komfortzónánkból, és így keresni az idők jeleit, válaszolni rájuk. Továbbá fontos „megszeretni” azt, amit a mai ember szeret, hogy ő is megszeresse általunk azt, ami neki fontos. Ezek hosszú távon gyümölcsöt érlelő befektetések.

Fotó: Iochom Zsolt; www.szekelyhon.ro
 Mondasz, kérlek, néhány konkrét példát erre?
Fontos oda menni, ahol az emberek vannak. Régen sokan keresték fel a kolostorokat, ma azonban egyre inkább szükség van arra, hogy mi menjünk az emberek közé; már a 13. században megjelent kolduló rendek alapítása is részben erre a kihívásra volt válasz. Tavaly például nagyon jó visszhangja volt annak, hogy egy cukrászdában tartottam előadást; olyanok is eljöttek, akik talán a templomba vagy rendházba nem léptek volna be.

2016. december 31., szombat

Hálát adni, szívből…



Pappá szentelésem előtti évben Szilveszter napján /2007/ egyik rendi testvéremmel kisebb zarándoklatot tettünk meg egyik településtől a másikig, csendesen ballagva egymás mellett. A távolság a két helység között kb. 40 kilométer volt. Az út elején „szórakozásnak, magam kipróbálásának” gondoltam el az egészet, a mellettem haladó testvér cél adott a zarándoklatnak. Végiggondolni az eltelt évet, imával elkísérni, elbúcsúztatni azt, majd köszönetet és hálát mondani azokért, akikkel találkoztam, akik az életemet formálták, „tanítómestereim” voltak, a kapott és a meg nem kapott dolgokért, amelyek összességében szintén a javamat szolgálták,  amit meg tudok köszönni, amit igazán magaménak érzek. 



Azon a zarándoklaton, elgondolkoztam, hogy hány fajta statisztikát, számszerűsítést készítünk mindig az eltelt évről, hogy lássuk hol tartunk. És ekkor fogalmazódott meg az is bennem, hogy saját, személyes „statisztikámat” is el kell készítsem. Egy év nem múlik el nyomtanul, egy rész lesz belőlem, életem fáján egy újabb évgyűrű. Ebben az Istennel eltöltött csendes meditációban közelebb kerülök életem titkaihoz. Az elmúlt év konkrét élményeinek az újraszemlélésével, még inkább felfedezem, hogy ki vagyok tulajdonképpen.
Ezért a szilveszter esti hálaadó szentmisén a felolvasott evangéliumot követő elmélkedés után pár perces csendet tartok, és kérem a szentmisén jelenlévőket, hogy ne sajnáljuk azt a pár percet önmagunktól, nézzünk magunkba, idézzük fel az elmúlt év főbb eseményeit, ebben a csendben lehetőségem van elhagyni a régit és üdvözölni az újat.

2016. december 30., péntek

Az irgalmasság éve "a lelki klinikán"


Ha Erdélyben zarándoklatra gondolunk, talán első hely, ami eszünkbe jut, Csíksomlyó. 2016 azonban a szokásosnál is több hívót vonzott oda. Bereczki Szilvia SA beszélget Urbán Erik ferences szerzetessel az Irgalmasság évéről az év kegyelmeiről és kihívásairól.

Mit jelentett az irgalmasság éve Csíksomlyó szempontjából?
Nagy örömmel fogadtuk az érsek atya döntését, hogy a csíksomlyói kegyhelyen nyitja meg az irgalmasság kapuját. A kegytemplom jobb kapuját jelöltük ki szent kapunak. Ha a kegyhelyekre úgy tekintünk, mint „lelki klinikákra”, akkor szinte magától értetődik, hogy meg kellett nyitni a kegyhelyen az irgalmasság kapuját. Már a nemzeti Mária-kegyhelyeket tömörítő Európai Máriás Háló 2015-ös találkozóján – amelyben Romániát a csíksomlyói kegyhely képviseli – arról tanácskoztunk Mátraverebély-Szentkúton, hogy az irgalmasság évét az egyes országok kegyhelyein miként fogják megszervezni, vagy hogyan lehetne megszervezni úgy, hogy minél jobban segítse a kegyhelyre zarándoklókat a irgalmasság útján való haladásban. Mi, kegyhelyigazgatók az eszmecsere során ötleteket adtunk egymásnak, amelyekből meg is valósult jó néhány. Ha áttekintjük a szentév eseményeit, elmondható, hogy összességében gazdag évet zártunk a csíksomlyói kegyhelyen, de ez is kevés azon lelki gyümölcsökhöz képest, amelyek a zarándokokban születtek meg az irgalmas Isten kegyelméből.

Milyen főcél vezetett titeket ebben az évben? Melyek voltak a fő események?
Az irgalmasság éve meghatározta idei tevékenységeinket, hiszen ennek a fényében választottuk meg a kegyhely évi mottóját, amely mindig a pünkösdi búcsúnak is mottója, s amely idén az évközi idő Mária-antifónájának kezdő sora volt: „Üdvözlény, Úrnőnk, irgalmasság asszonya”. Továbbá igyekeztünk nemcsak a szentmisék előtt, hanem napközben is a zarándokok rendelkezésére állni, ha szentgyónást szerettek volna végezni, illetve adventben és nagyböjtben bűnbánati délutánokat tartottunk, vagyis egész délután gyóntattunk, hiszen számos család, egyén vagy közösségzarándokolt el a szent kapuhoz, hogy átlépve azon, teljes búcsút nyerjen. Ferenc pápa nagy ajándéka volt a világegyház számára, hogy nemcsak Rómában, hanem a részegyházakban is lehetett szent kaput nyitni, hogy akik nem tudnak elzarándokolni az örök városba, a szentévben mégis tudatosíthassák magukban, hogy az „irgalmasság határt szab a rossznak” (Ferenc pápa), vagyis Isten lehajol hozzám elesettségemben, és felemel jobbjával. Ezért nem halok meg, hanem élek, és megemlékezem az ő irgalmasságáról.

A szolgálat hatalma



Szent István diakónus előtt tisztelgünk – akiről tudjuk azt, hogy 7 diakónus közül az egyikre, akiket az apostolok választottak ki, akik segítették őket, hogy a szolgálatot, amelyet az Úr Jézus az apostolokra bízott, azt felelősség teljesen tudják elvégezni. Ezért kiválasztottak 7 „derék férfit” , közöttük volt és van István diakónus is – kiemelkedik az ő alakja a 7 diakónus közül, akire már az V-ik században fel figyeltek rá, az V-ik századtól elterjedt az ő tisztelete. Azt is tudjuk, hogy körülbelül 30 év eltelt már, Jézus nyilvános működésétől és Istvánnak a vértanúságáig. Miért ünnepeljük Jézus születését, és egy derék,  Szentlélekkel eltelt férfinak a mennyei születésnapját? Istvánban megmutatkozik, hogy milyen is az igazi keresztény ember. Szolga volt ő, a legenda szerint istálló szolga volt, aki látta a napkelti bölcsekkel együtt a csillagot, amely az újszülött Királynak a születését jelezte, és ő hitt, hitt Jézusban, ott hagyja az istálló szolgaságot, és ez a „derék férfi”, beáll a krisztus követők sorába.

Isteni élet van bennünk



Be kell vallanunk, hogyha csupán a megtestesülést, karácsonynak a titkát, János evangéliumának a bevezetőjéből kell, megismerjük, nem lennénk könnyű helyzetben. Hiszen hallottuk, hogy egy egészen filozofikus gondolatsort vonultat végig János, amikor leírja Jézus Krisztusnak a világban való megjelenését. Azt is ha megfigyeltük, János sok mindenről ír, amit ő megtapasztalt tanítványossága során. Hallottuk, hogy Keresztelő János, az elő futár elő készíti Krisztusnak az utat. Miért tudja ezt János? Azért mert János apostol Keresztelő Jánosnak tanítványa volt, ismerte Keresztelő Jánosnak a tanítását. Azt is hallottuk, hogy láttuk az ő dicsőségét – Hol látta János apostol Krisztusnak a dicsőségét? – Nem a jászolban, hanem a tábor hegyén, amikor színiben elváltozott az Üdvözítő. Meg kell köszönnünk Lukács evangélistának, hogy ő pontosan utána járt – úgy ahogy írja az apostolok cselekedeteiben – a dolgoknak, és leírta ezeket. Az ő evangéliumából tudjuk hogy gyermekként születik az Ige, így lesz Testé. Miért fontos hogy megünnepeljük karácsonyt? Anselm Grün, eléggé ismert német lelki író, a következőket írja: „Krisztus betlehemi születését ünnepeljük, hogy elhihessük isteni élet van bennünk. E nélkül az Ünnep nélkül nem vennénk észre az Isteni Életet önmagunkban, csupán azt tartanánk életnek, ami körülöttünk látható – a munkánkat, a sikereinket és kudarcainkat, emberi kapcsolatainkat, az elismerést, a figyelmet, a szeretetet, mindennapi örömeinket és szenvedéseinket – de elkerülné a figyelmünket az, hogy Isten BENNÜNK van. Gyökösi Endrének a hasonlata – egy méhész elszeretne mondani az ő méheinek, hogy nagyon szereti őket, és gondolkozik hogy miként tudná ő elmondani a méheknek hogy, mennyire szereti őket, még akkor is hogyha sokszor a méhek megszúrják, ő ennek ellenére babusgatja, ápolgatja, gondjukat viseli. A méhésznek a fia úgy dönt, hogy méhecskévé lesz, azért, hogy elmondja a többi méhnek, hogy az Ő Édesapja mennyire szereti őket. Ezért testesült meg Krisztus, gyermekként, szelíd, egyszerű gyermekként, hogy ne féljünk az Istentől, és a kereszt - amikor a keresztre tekintünk, és nem baj hogy itt az oltár előtt ott van a jászolban a gyermek, a keresztre feszített Jézus – a kereszt az megváltásunknak is a jele, de azt is jelképezi, hogy az ember az ő bűnösségében, mennyire képes elmenni a gonoszságnak az útján, képes ember-embert ölni, ember-embernek az életét elvenni. Krisztus azért jött, hogy egy utat mutasson nekünk, és azért is jött, hogy közelebb hozza Istent. Simon András írja - Isten közelben című versében: A rólunk elfeledkezni látszó, tőlünk mérhetetlen távolságban levő, Elérhetetlen teremtő, ugyanúgy hívő életünk része, Mint a minket meleg, anyaöl biztonságban rejtő, Személyes Isten. Ne vádold magad, ha nem érzed úgy közel magadhoz, Lehet hogy Ő akarja így, hogy emberi helytállásodat próbára tegye, De az is lehet, és talán ez a valószínű, Hogy nem az Úr változtatta meg helyét az életedben, Hanem lassan Te távolodtál el tőle, Pedig Ő egészen közel áll hozzád, De Te más irányba nézel. Minden évben megünnepeljük Karácsonyt, azért hogy az Isteni titokba még inkább, bepillantathassunk, a mi testünk, a mi bűneinkkel, kudarcainkkal, minden egyes karácsonykor istállóvá lesz, azért hogy szállást adjon Isten Fiának. A kudarcainkat, a bűneinket nem szabad elnyomnunk, nem szabad a szőnyeg alá söpörnünk, hiszen csupán izomból, erőből, ideig-óráig jók tudunk lenni, de sokáig az nem tartható. Hogy változzon az életünk, szükség van a lelkiekre, szükség van a Karácsonyra, hogy testemből templomot formáljak, ahol megszülethet a Megváltó, de legyek tudatában mindig, hogy az én testem istálló, ahol szállást akar venni az Isten, és ebben segítsenek bennünket a karácsonynak a jelképei – a Gyermek, a jászol, a gyertya, a fenyő, az ajándék, hogy a legnagyobb ajándékra emlékeztessen bennünket, magára az ÚR JÉZUS KRISZTUSRA.

VIDEÓ

Rendszeres olvasók