„A szeretet és annak műve marad meg”

Akik a kereszténység felé fordulnak, legtöbben hitelességre, korhoz való alkalmazkodásra vágynak. Megkaphatják? Igen! Van hitelesség, és van alkalmazkodás is! Mindezt hogyan? Lássunk rá egy példát.
A ferences rendről, a testvérekről, a mai kor emberéről és egy életútról beszélgettünk Urbán Erik ferences testvérrel, a csíksomlyói kegytemplom igazgatójával - Tompos Renáta.


– Mit kell tudnunk általánosságban a szerzetességről, a ferences rendről?
– Ha röviden akarnám megfogalmazni, hogy ki a szerzetes, akkor azt mondanám, hogy egy olyan férfi vagy nő, aki Krisztus szorosabb követésére kötelezi el magát. Tulajdonképpen minden megkeresztelt ember Krisztus követőjévé válik, azonban a szerzetes pluszt is vállal, mivel fogadalmakkal szorosabban elkötelezi magát hite mellett. A ferences rendnél ilyen például a hármas fogadalom, amely magában foglalja a tulajdonnélküliséget, a tisztaságot és az engedelmességet. Ami még sokatmondó a ferences rendet tekintve, hogy a barátok már a kezdetekben megalapozták elnevezésüket, mivel nem apátságokba tömörültek, hanem városba vagy azok szélére költöztek, közel az emberekhez. A ferences rend alapítójának, Assisi Szent Ferencnek a követői elsődleges céljukként az igehirdetést, a missziót, az evangéliumot, a békét, Isten irgalmának és a bűnbánatnak a hirdetését fogalmazzák meg, de emellett más feladatokat is elláthatnak, például taníthatnak, vagy épp orvosok is lehetnek.

13625269_1190955180938817_2034248438_n

Hogyan találkozott a ferences renddel, a szerzetességgel mint hivatással, valamint a papi szolgálatra való elhívással?
– Kezdjük a papi hivatással, merthogy én mindig is pap szerettem volna lenni. Ezt már elkönyveltem magamban, és a családom, az ismerőseim is elfogadták. A szerzetességgel viszont másképp találkoztam, és sokkal nagyobb harcot jelentett számomra, mint a papi hivatás. XII. osztályban volt egy lelki napunk, amelynek az volt a témája, hogy hogyan tovább érettségi után (ha netán sikerül, mert eléggé hírhedt osztály voltunk, egyáltalán nem készültünk az érettségire; a szülőértekezlet úgy nézett ki, hogy nemcsak a szülőket vagy a diákokat hívták be rá, hanem az egész tanári kart, ott pedig hangsúlyozták, hogy 2-3 hónap van az érettségiig, addig csodát kell művelni), és ezen a lelki napon, egy kiscsoportos beszélgetés során beugrott, hogy miért ne lehetnék szerzetes?

13624673_1190955127605489_302331466_nEmellé viszont nagyobb megerősítésekre is szükségem volt. Ilyen megerősítések voltak például azok az olvasmányok, amelyeket egy iskolámban tanító nővér ajánlott nekem mint kamasz fiúnak. Az egyik Kalkuttai Teréz anyának az életét mutatta be, a másik pedig Carlo Carretto az Én, Ferenc című könyve volt, amely Szent Ferenc életét mutatta be magának Ferencnek a nézőpontjából. Ebből az olvasmányból nagyon megtetszett az a jelenet, ahol a romos kis kápolnában Ferenc imádkozik, és imádság közben hangot hall: „Ferenc, építsd újjá egyházamat, mert látod, romokban hever.” Ebben a könyvben nagyon szépen részletezték, hogy hogyan is viszonyult Ferenc az imént említett történéshez, ami felébresztette bennem, hogy én is úgy akarok élni, mint ez a férfi. Ez így szép volt, de amikor kezdtem emlegetni a családnak, az ismerősöknek és a barátoknak, hogy ferences akarok lenni –  bár akkoriban nem tudtam, hogy vannak-e Erdélyben –, mindenkiben az a kép jelent meg a ferencesekről, amit filmekben látni, szegények, imádkoznak, dolgoznak, és alig beszélgetnek, nekem viszont ezek ellenére is csak az volt a vágyam, hogy úgy éljek, ahogyan az a férfi is élt, akiről olvastam. Kitartottam a vágy mellett, tulajdonképpen kezdtem gyűjtögetni cikkeket a ferencesekről, olvastam róluk, bár személyesen nagyon nem ismertem ferencest, viszont ez nem jelentett problémát, hiszen nem a személyek kellett meghatározzanak, hanem az alapító és annak szellemisége. Amint említettem, sokkal többet kellett harcolnom ezért az elhívásomért, viszont sok év távlatából úgy látom, ez így volt jó. Sok ellenállásba ütköztem, nem igazán támogattak ebben, kivéve az iskolai lelkészemet.
Ennek ellenére erősödtem és erősödtem a szerzetességi hivatásomban. Iskolánk tanulói számára minden csütörtökön fakultatív szentségimádás volt Szatmár valamelyik templomában. Egy ilyen alkalom előtt elhatároztam, hogy én azért fogok imádkozni, hogy dönteni tudjak, Fehérvárra menjek, vagy szerzeteseket keressek. Azon az estén megbizonyosodtam arról, hogy én igenis ferences akarok lenni. Emlékszem, olyan boldog voltam, amikor sikerült döntenem, hogy a többiek csak úgy csodálkoztak rajta.

Mi a papi jelmondata, mit jelent ez az életében?
A jelmondatomat a II. vatikáni zsinat Gaudium et Spes dokumentumából választottam, ez a következő: „A szeretet és annak műve marad meg örökre.” /GS 39/. Ez Szent Pál által írt szeretethimnusz utolsó sorainak továbbgondolása a vatikáni zsinat által, hiszen nemcsak a szeretet, hanem az abból fakadó cselekedet is megmarad, és szolgálja az üdvösséget. Nagyon hiszek ebben: ha valamit szeretettel végzek, az nem lesz terhemre, bármit is bízzanak rám, annak gyümölcse lesz a szeretetem által.

13624536_1190955170938818_1035359054_n

Melyek hivatásának nehézségei, és melyek azok az áldások, amelyek mégis megtartják ebben az elhívásban?
– Szerintem minden szerzetes életében kerül egy holtpont, amikor arra gondol, hogy miért is vagyok én itt? Nem lennék hasznosabb, ha más területre helyezne el a Jóisten? Megharcoltam a hivatásomért, mégis találkoztam egy „Miért nem Hufnáger Pistihez mentem hozzá?” állapottal, ami természetesen nehézséget jelentett, viszont megtartottak a testvérek, akik mellém álltak, tiszteletben tartva minden döntésemet. A mindennapokat tekintve is vannak olyan apró dolgok, amik kedvét veszik az embernek, hiszen a kolostorban is emberek élnek, vannak konfliktusok, egyeztetni kell, van, amit így szeretnénk, más viszont másképp, de közösen kell mindezt továbbgondolnunk. Tulajdonképpen a nehézségekben áldásnak tekintem a testvéreket, akiket ajándékként kaptam magam köré. A rendalapítónk is így tekintette a testvéreket. A testvérek ajándékokat, lehetőségeket jelentenek, hiszen tükröt mutatnak számunkra. A rendszeres imaélet, az elmélkedés, az önmagamba figyelés és az engedelmesség is ilyen megtartó áldás a nehézségekben, mivel segítenek, hogy kizárjam életemből a kiskapukat.

13649496_1190955137605488_35840436_n

Hogyan mutatná be napjaink ferenceseit?
– Nem véletlenül nevezik a ferenceseket barátoknak történeteik elejétől. Feladatunk, hogy ezt a „barát” megszólítást ma is megtöltsük tartalommal, alkalmazva a lelkiséget az adott korra. A lelkiség állandó dolog, azon nem kell változtatni, viszont az alkalmazás módján már lehet gondolkodni. Szent Ferenc például azt mondja, hogy a testvérek ne lovagoljanak, ezt napjainkban elkacagjuk, viszont mikor megszületett a regula, akkor egy ló érték volt, aki lovat tartott, az gazdag volt. Ezt a szabályt napjainkban úgy fordíthatnánk le, hogy nekünk, ferenceseknek nem kell a legújabb autókkal közlekednünk.
Ma másképp kell a nép barátja legyek, mint ahogy 800 évvel ezelőtt voltak a barátok. Élhetnék számítógép, mobil nélkül is, viszont megbénítanám magam körül a létezést, tehát a ferences lelkületet bele kell helyezni az adott korba, mi nem azt hangsúlyozzuk, hogy Jézus mit mondott, hanem azt, hogy mit mond MOST!
Egy másik dolog, ami minket jellemez, az a vidámság. Szent Ferenc azt mondja, hogy mi az Úr komédiásai vagyunk, tehát a derű hozzátartozik a ferencességhez.

13625331_1190955184272150_254755270_n

– Nagyon jó példa az előbb említett korra szabásra az is, hogy blogot vezet (http://erikbarat.blogspot.ro). Mesélne nekem erről? 
– A blogom úgy indult, hogy kezdetben összegyűjtöttem azokat az interjúkat, írásokat, amik rólam szóltak, csak később változott ez az oldal valódi bloggá. Mindig úgy láttam, ha az interneten, a Facebookon ott vagyunk, lehetőséget teremtünk arra, hogy szentmiséket, előadásokat közvetítsünk. Ez olyan, mint az igehirdetés meghosszabbítása, mert eljut az emberekhez, vissza lehet nézni, főként, ha valami valakinek megtetszett – én például visszahallgatom ezeket, hogy láthassam, mennyit bakizok. Úgy gondolom, ezek kellenek, és ezt az egyház is támogatja hangsúlyozva, hogy jelen kell lenni a médiában, viszont azt mindig nyomatékosítom, hogy mindez nem pótolja a személyes találkozásokat, személyes lelkipásztorkodást annak ellenére sem, hogy nagyon jó, és sok emberhez eljut.

13652840_1190955220938813_2087441961_n

– Mi a véleménye, hogyan lehet a kereszténységgel megérinteni a mai kor emberét/fiataljait?
Ma, ami nagyon vonzó lenne, az a példa, amit láthatnak az emberek: az, hogy én hogyan élem meg a szerzetességemet, a papságomat és egy másik személy például egy szép családi életet, vagy épp arra mutat példát, hogy hogyan lehet fiatalként kiegyensúlyozottan élni. Ezek mellett, ami még nagyon fontos a mai kor emberénél, hogy eljusson a második naivitáshoz. Úgy látom, talán a misztika kicsit kihalt a nyugati emberből, ezért most mindenféle más vallásban keresi a misztikát. Leghamarabb a buddhizmusban keresik, vagy pedig ezoterikus dolgokkal foglalkoznak, mert a lelki igény igenis megvan. Épp a múltkor a lelki békéről prédikáltam, és az evangélium tanítása mellett (menjetek, hirdessétek Isten országát, mindenkit köszöntsetek békességgel) az interneten is utánanéztem, hogy a lelki béke kialakítására milyen módszereket sorolnak fel. Leginkább különböző trénerek javaslataira találtam, amiket olvasva rájöttem, ezek és a 2000 éves édesanyánk, az egyház tanításai nagyjából ugyanazt hangoztatják: az elmélkedést, a lelki békét. Az elmélkedés, a szemlélődés azt jelenti, amikor eljutok oda, hogy mindent lecsendesítek magamban, és érzem a lelki békét, mert ott csak Istennel lehetek.

erik

Mit üzenne a mai kor emberének?
– XXIII. Szent János pápának jelmondata jut eszembe: „A Te akaratod, Uram, a mi békességünk.” Ezt kéne felfedezniük az embereknek, hogy alapjáraton mire vannak hivatva. El kell kezdeni imádkozni minden szándékért, ha pedig többször eszembe jut egy gondolat, és azt lelki béke kíséri, akkor arra merjem rátenni az életemet. Figyeljünk a lelki békére! Ennek fényében hozzunk döntéseket, és akkor nem kell azon gondolkoznunk, hogy miért nem a Hufnáger Pistihez mentünk hozzá. Merjünk elköteleződni! Tegyük félre a nem természetes életet, amiben valamit mindig visszasírunk. Ne rágódjunk a dolgokon, hisz a gondviselés vezet minket! Legyünk nyitottak a lehetőségekre, és ne burkoljuk körül magunkat a saját terveinkkel. Valamint bocsássunk meg magunknak, felebarátainknak és a Jóistennek, ha szükséges, hiszen igenis vannak olyan dolgok, problémák, amelyeket nem tudunk teljesen helyrehozni. Fejlődjünk, hozzuk ki mindenből a legjobbat, kezdjük kicsiben a dolgokat, hogy azt majd kamatoztathassuk, ne figyeljünk a „mi lenne, ha…” kezdetű gondolatainkra, fedezzük fel, hogy mi a saját feladatunk a családban, az egyházban, a nemzetben, a közösségben és a társadalomban.

Forrás: www.morfondir.ro; http://morfondir.ro/blog/2016/07/15/a-szeretet-es-annak-muve-marad-meg/

13624465_1190955107605491_1414115991_n