Az irgalmasság cselekedetei a kritáriumok



Máté evangéliumának 25. fejezetében Jézus felsorolja az utolsó ítéletnek a kritériumait – többek között ezeket a sorokat olvashatjuk: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek”. A jelenlevők azonban meglepődve válaszolnak: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna?” – és Jézus ennyit válaszol: „Bizony, mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” 


Soha nem felejtem el azt, amit a filozófia-professzorunk mondott, amikor a filozófia-történetet tanította: „Jegyezzék meg jól, az utolsó ítéleten az Úr Jézus nem azt fogja kérdezni, hogy hányszor jártak templomba– tegyük fel, most jelen esetben a csíksomlyói kegytemplomba –, hányszor látogattak meg kegyhelyeket, hányszor vettek részt a vasárnap délutáni litániákon, hányszor mondták el tiszta szívből az imát, hanem az irgalmasság cselekedetei a kritériumok”, majd hozzátette, „de jegyezzék meg jól azt is, hogy ahhoz, hogy az irgalmasság életformává váljon, ahhoz kell a kegyhelylátogatás, kell a délutáni litánia, kell az őszinte imádság, amelyekből hogyha őszintén végezzük őket, akkor óhatatlanul is tettek fakadnak”.

Tágítsuk ki a mai evangéliumot a világunkra, hiszen ez nem egy emberről szól. Nyilván úgy is lehet érteni, hogy csak egy emberről szól, de mi most tágítsuk annyira, amennyire tág az általunk ismert világ. Lehetne mondani, hogy annak az embernek a személye, akit a rablók jól helyben hagytak, kifosztottan, vérbe fagyva magára hagytak, az a TÁRSADALMAT jelképezi – a társadalom beteg és segítségre szorul. Egy nemzet beteg, és segítségre szorul, az egyház beteg, segítségre szorul, és benne az emberek személy szerint betegek és segítségre szorulnak. Kedves testvérek, ha így értelmezzük az evangéliumot, akkor óriási a felelősségünk és a tennivalónk, nekünk is, itt, egyenként a Kárpát-medencében, a XXI. században, Erdélyországban. Találékonyak kell legyünk olyan szinten, hogy az irgalmasságot, az irgalmasság testi cselekedeteinek az aktualitását újra felfedezzük.
Mit jelent ez számunkra itt a Csíki-medencében? Mit jelent itt éhezőnek enni adni, a szomjazónak inni adni, a börtönben lévőt meglátogatni, a betegeket vigasztalni, gondjukat viselni, mit jelen ma nekünk a halottakat eltemetni, mit jelent mindez ma, itt? – mert van tennivaló ezen a téren. Találékonyak kell lennünk, hogy hogyan tudjunk mi itt egymással szemben, társadalmi szinten, nemzeti szinten, vallási téren az irgalmasságnak az apostolai lenni, hogyan tudjuk egymást „beinjekciózni” az irgalmasságnak a gyógyszerével, mert nagy szükség van erre, amikor érezzük, hogy elidegenedünk egymástól, amikor érezzük, hogy a társadalom, amelyben élnünk kell, egyre inkább megbetegszik, egyre inkább elveszíti a lelki békét, elveszíti a szabadságot, magunkba fordulunk, a „mókuskereket” körbe-körbe járjuk, kilépni abból nem tudunk.SEGÍTSÉGRE szorulunk. Értelmezhetjük mindezt úgy is, hogy ez az evangéliumi szakasz rólunk szól, minden szereplőbe beleképzelhetem és bele is kell képzelnem magamat. Hányszor érzem magamat úgy ebben a társadalomban,amelyben élnem kell, mint az a férfi, az az ember, akit „kifosztottak a rablók”? Talán közösségben élek, családba, szerzetes közösségbe, mégis olykor egyedül vagyok, magányos vagyok, senki nem kérdez rá az én lelki problémámra, s ha megkérdeznek,„hogy vagy?”, talán nem kíváncsiak a válaszra már, talán meg kellene kérdeznünk egymástól azon túl, hogy „hogy vagy?”, hogy testvér Te boldog vagy-e? Mert ez már sokkal többet elárul... Testvérem, Te boldog vagy-e most, vagy, magányos vagy?; egyedül vagy, elhagytak?; ott hagytak téged is?; az út szélén heversz önmagadba roskadva? Hányszor vagyunk úgy, mint az a pap és a levita – nekem most nincs időm, mert teljesítménykényszer alatt állok, nekem sokkal fontosabb dolgom van, én már előre elterveztem a napomat és ebbe ne szóljon bele senki most, majd testvér nyugodtan feküdj ott az út szélén, hátha jön majd valaki, aki sokkal irgalmasabb, mint én, nekem a teljesítménykényszer sokkal fontosabb és hajt engem, minthogy irgalmasságot gyakoroljak. Hála a Jó Istennek, nagyon sokszor vagyunk úgy, mint az irgalmas szamaritánus – odahajlunk, bekötözzük a másikat, és ha kell, segítséget kérünk számára. De hányszor vagyunk úgy is, hogy mi vagyunk a rabló, a kifosztó, amikor igazából csak annyit akarok a testvéremmel, hogy majd én megmondom neki, meg akarom leckéztetni, egy kicsit tanuljon, és a lecke túl durvára sikerül. És a másikat ahelyett, hogy felemelném, otthagyom, helyben hagyom lelkileg is – és lelki halált okozni sokkal borzasztóbb, mint valakit megölni lelkileg. És gondolhatunk arra is, amit Szent Ferenc atyánk a neki tulajdonított imádságba oly gyönyörűen megfogalmazott:„Amikor segítek másokon, akkor én is segítséget kapok, amikor irgalmas vagyok, nekem is irgalmaznak, és amikor meghalok, akkor igazából életre támadok.” Ha összevonjuk az első és az utolsó sort, amikor segítek, akkor élet fakad.
Erre van szüksége a mai társadalomnak, egyházunknak, nemzetünknek, hogy találékonyak legyünk, és ebből a találékonyságból termő dolgok szülessenek, amelyek életet fakasztanak, hogy jövőnk legyen.
Gondolatok Lk 10,25-37-hez U.E.OFM