Felemelkedni Istenhez

Félve merek néhány gondolatot hozzáfűzni Lukács evangéliuma 11,1–13 részéhez, hiszen az imáról beszélni nagyon nehéz. Számos olyan könyv, tanulmány született, amelyek nemcsak felületesen adnak tanítást imamódokról, hanem valóban az imának a mesterei vetették papírra ezeket az írásokat, hangsúlyozva a befejező részben, hogy írásuk nem biztos, segítséget nyújt az imádkozni vágyónak, hiszen nem elég tudni, azt gyakorolni is kell. 


„Taníts minket imádkozni” – kérték az apostolok az Úr Jézust, pedig nem hiszem, hogy az apostolok nem tudtak volna imádkozni. Egy hithű, vallásához hűséges zsidó férfi már gyermekkorában megtanul imádkozni. Akár mosolyoghatnánk azon, hogy felnőttként kérnek segítséget az imádkozáshoz, amikor azt már gyermekkorban megtanulja az ember... És nem azt kérik az apostolok, hogy taníts meg bennünket csodát tenni, taníts meg bennünket betegeket gyógyítani, taníts meg bennünket a vízen járni vagy kenyeret szaporítani, nem azt kérték, hogy taníts meg minket a halottakat feltámasztani vagy a gonosz lelket kiűzni, hanem a legfontosabbat, ami talán a legegyszerűbbnek tűnik, de mégis a legnehezebb és a legfontosabb. „Taníts meg bennünket imádkozni”...
Ha figyelmesen olvassuk a csodák leírását az evangéliumokban, láthatjuk, hogy Jézus imádkozott a csodatevés előtt, szemét az égre emelve Atyjához, az Istenhez: „Atyám, most dicsőíts meg!”
Amikor az imáról elmélkedtem, a következő gondolatok jutottak eszembe: szoktunk imádkozni, van, aki nem is keveset, de van, hogy nem jól imádkozunk – nagy a skálája ennek a területnek a lelki életben. És egy kicsit úgy érzem, hogy a nyugat embere elveszítette a jól imádkozás képességét, pedig Lépcsős Szent János azt mondja hogy az imádság az emberbe bele születik, vele születik, olyan, mint a látás. Látni is gyakorlás által tanul meg az ember, de nem kell különösképpen tanítani, ilyen az imádság is, az imádság az önmagát tanítja, és az imádságnak az igazi lelkületet Isten azoknak adja meg, akik imádkoznak. Legyen bennem a vágy, hogy imádkozni akarjak. A másik gondolat, ami eszembe jutott, a testtartásunk – ellustult imádság közben, pedig a keleti ember még ismeri, jobban ismeri a testtartásnak a fontosságát…
Elmondom, tegnap egy olyan férfival beszéltem, és éppen az imáról, és valószínű nem véletlenül, aki keleti imamódon imádkozik. Rájöttünk arra, hogy igazából mindent ugyanúgy teszünk, hogy az Istennel találkozzunk, csak néha a testtartásban vannak különbözőségek. Pedig mennyire fontos a testtartás az imádságban, hogy hogyan tartom a testemet, amikor készülök arra, hogy találkozzak a jó Istennel (nem mintha csak az imában találkoznánk, de mégis szüksége van az én lelkemnek, meg a tiednek is, hogy töltekezzen, különösképpen az imában). A leborulások elvesztek még a szerzetességből is.
Kezünkbe vesszük Gárdonyinak az Isten rabjai című kötetét, és az olvassuk Jancsi barátról, hogy ötvenszer, százszor „véniát” végez. Először nem tudtam, hogy mi az, majd a filmet látva szerzetességről, rájöttem, az a leborulást jelenti.
A tegnap arról is beszéltünk, hogy igazából a testnek szüksége van a mozgásra, és a mozgás az ima életnek az alapját, támpilléreit képezi. És arról is meséltem, hogy az én lelkigyakorlatom akkor volt jó, amikor nemcsak elcsendesedik az ember, hanem a napnak a kezdetén mozog, tornagyakorlatokat végez, azt mondja: te tornagyakorlatokat végzel, én pedig leborulásokat, megmozgatom a testemet, és a testnek a felpezsdülése a lelkemet pezsdíti meg igazából.
Evangélium előtt keresztet rajzolunk a homlokunkra, szánkra, szívünkre… megszoktuk, így kell tenni, így láttuk, azonban ezt tudatosan kellene tegyük. Homlok – értelmemmel, hiszem felfogom, számmal – vallom, a szívemben pedig megőrzöm. Az egyház a diakónusnak útravalóul adja – amit olvasol az HIT, amit hiszel, azt TANÍTSD, és amit tanítasz, azt KÖVESD is. Mminden megkeresztelt embernek ugyanez a küldetése, amit olvasunk, higgyük, amit hiszünk, azt tanítsuk, és amit tanítunk, azt kövessük is, mert az ima II. Kallixtusz pátriárka szerint olyan, mint amikor a művész a hárfához ül és megpendíti a hárfának a húrjait, a zenész kilép önmagából, és átadja magát a rezgésnek, a zenének. A szív a hárfa, az érzéseink a hurok, Isten igéje a pengető a kezünkben. Használjuk, hogy miközben én fölemelkedek a jó Istenhez, a jó Isten áldását adja rám.
U.E. OFM