Értékes kincseket gyűjtsünk

Különös érzések vannak bennünk olyankor – és talán sokunknak volt már ilyen tapasztalata –, amikor idősek arról beszélnek, hogy érdemes volt-e gyűjtögetni, kapzsi módon élni, megvonva magától „az egészséges élvezeteket”.
Rossz hallgatni az ilyeneket, hiszen érződik, hogy keserűség, önsajnálat van ezekben a mondatokban – amikor arról beszél az idős, hogy „látnád, a másik élte az életét és ugyanott tart, ahol mi”, hogy „én sem vagyok több, ő sem kevesebb”, és a végkicsengése ezeknek a beszélgetéseknek még szomorúbb, hogy „mindenkinek ugyanannyi jut, s éppenséggel mindegy, hogy tölgyfa vagy fenyőfa, vagy éppen műanyag dobozocska”...


A kapzsi élet, amiről az Úr Jézus beszél, a kuporgatás valóban nem jó, de a túlzott költekezés sem, és nincs könnyű helyzetben a keresztény hívő ember, hogy megtalálja azt az utat, ami a felelősségteljes élethez szükséges. Hiszen látjuk, hogy maga a természet megbosszulja az embernek a kizsákmányoló tevékenységét, amikor felelőtlenül akar az ember munkatársa lenni az Istennek – gondoljunk csak arra, hogy felelőtlenül elpusztítjuk, letaroljuk az erdőket, kizsákmányoljuk földünk belsejét, szennyezzük vizeinket, élhetetlenné tesszük a földet és a természetet. Tapasztaljuk, hogy a felelőtlen, kizsákmányoló gazdaság és gazdálkodás megbosszulja mindezt.
De hogyan őrizzük mi a kincseinket, azokat a kincseket, amelyeket őseink hagytak ránk? Hol vannak azok a kincseink elrejtve, amelyet tényleg őriznünk kell, azok a kincsek, amelyet egy nemzet, egy nép, az ősök hol örömmel, hol pedig sírva szereztek és védtek meg; mi képesek vagyunk-e ezekre az értékes kincsekre rátenni az életünket?
Nagyon feszült a helyzet Európában, és nemrég, amikor azt az idős francia papot, Jacquers Hamelt – akit brutális módon gyilkoltak meg – eltemették, Párizs bíboros érseke, André Vingt-Trois többek között a temetési beszédében azt mondja, hogy mégis nekünk, hívő embereknek reményt kell mutatnunk, a XXI. század reményvesztett emberének, mert a mi reményünknek neve van, ez a remény a mi szívünkbe bele van írva, és ennek a reménynek a neve az ÉLET. A mi reményünknek arca van, és ez az arc maga KRISZTUS, aki magáról mondja: azért jöttem, hogy életünk legyen – és ennek a reménynek feladata van, mégpedig az, hogy EGYSÉGBE GYŰJTSE az embereket, de ne a félelem lelkületében, ne akkor legyünk egyek, amikor félünk, hanem örömben, szabadon, szeretetben.
Lukács evangéliumának 12,13–21 szakaszát úgy szokták magyarázni nagyon sokan, hogy csak a földi dolgok kapzsi gyűjtéséről beszél az Úr Jézus, csupán evilági javakat halmozva, azonban lehet ezt a szakaszt másképp is értelmezni. Vigyük át az evangéliumi szakaszt lelki síkra. Lelki síkon nem tudjuk, milyen az értékem, mi az, amire rátettük az életünket, milyen utat fogunk mutatni a felnövekvő fiataljainknak, hiszen rosszabb nincs, mint az, amikor egy-egy beszélgetésben a fiatal azt mondja: „Nekem az utam már csak az elmúlás, a halál, én meg szeretnék halni, nekem nincsen már jövőm, sok mindent megpróbáltam, csalódtam és nincsen, jövőm”…
El kell gondolkodnunk azon, hogy amikor kincseket gyűjtünk, azt felelősségteljesen tegyük. Felelősséggel azért, hogy jövőnk legyen, s ne várjuk, hogy a szorongatott idő elérkezzen, és csak akkor tudjuk meg, hogy milyen tartalma van az értékeink, miben kapaszkodik a mi reményünk és hitünk. Nekünk most kell összefognunk itt, a Kárpát-medencében, Székelyföldön, úgy egyházi, mint nemzeti szinten, és el kell jutnunk erre a szintre, egyénileg is és közösségileg is. Ahogy Pascal fogalmazott: a legfontosabb idő a MOST, a legfontosabb személy az, aki épp VELED SZEMBEN ÁLL, és a legfontosabb tettünk az a SZERETETTEL végzett tett. A szeretet minden, hiszen mindent remél, mindent eltűr, a szeretet soha el nem múlik. Ez a szeretet maga az Úr Jézus, aki értünk jött világra.
Most van itt az alkalmas idő, most van itt az üdvösség napja, s ha kincset gyűjtünk, akkor értékes kincseket gyűjtsünk. 
U.E.OFM