Életfeladat és béke



Valószínű, hogy velünk is így történt és ez történik a mai gyermekekkel is, és abban is biztos vagyok, hogy minden kórnak a gyermekével a szülök, nagyszülők, rokonok, barátok nézik a gyermeket, hogy vajon mi lesz ebből a gyermekből, milyen képességei mutatkoznak meg először, hogyan fejlődik, meg jegyezzük a napot amikor elindul a gyermek, följegyzik újabban a naplókba, melyek voltak az első szavak amit kimond a gyermek, kit szólít meg először, és lehetne sorolni, hogy mennyi mindent megfigyelünk egy gyermeken. 


Ugyanezt írja le Lukács is az ő evangéliumában. Mária nagyon sok mindent tudott az Úr Jézusról már. Kezdjük az elején: – Gábor angyal megmondja, hogy a Megváltót kell neki a méhében fogadnia. Szent Józsefnek is kinyilatkoztatják, hogy nem kell félnie Máriát feleségül venni, mert a benne fogant élet, a Szentlélektől van. Mária miután világra hozza az ő gyermekét Betlehemben, elmennek a pásztorok és ők is elmondják mindazt, amit hallottak az angyaloktól; majd jönnek a bölcsek, ők is beszélnek az újszülött Királyról – és Lukács megjegyzi az evangéliumában, hogy a Szűzanya e szavakat a szívébe véste, és gyakran el-el gondolkodott rajtuk. Szent Lukács evangéliumában (Lk 2,22-40), ismét jövendöl az agg Simeon, a kis gyermek Jézusról, akiben ő felismerte a Megváltót. De nem csak az Úr Jézusról jövendöl, hanem a Szűzanyáról is, hiszen hallottuk, hogy a gyermek „az ellentmondás jele lesz” – „még a te lelkedet is tőr járja át”. Hagyományosan ezt a tőrt, a Szűzanya hét fájdalmának szoktuk nevezni, azonban nem egészen biztos, hogy Simeon a Szűzanya fájdalmáról jövendölt, hanem a tőr, a kard, az a jelenések könyvében az Isten szavát, az Isten igéjét jelenti, és ilyen értelemben az Isten igéje átjárja a Szűzanya szívét, és mindazok szívét, akik csatlakoznak az ellentmondás jeléhez, az Úr Jézushoz. Élet feladata volt az agg Simeonnak és Anna próféta nőnek, hogy tanúságot tegyenek a gyermekről, mint Megváltóról. És akkor van bennünk is béke, mind inkább meggyőződök erről, hogyha az életfeladatunkat, amellyel megbíztak bennünket, azt mindannyian komolyan vesszük. Hiszen nem véletlen, bár nem mi választjuk meg, hogy hol születünk, milyen korba, milyen családba, azt hogy hol és miben élünk és ebből kifolyólag nem mellékes az, hogy az élet feladatunkról hogyan tudunk bizonyságot tenni a világ előtt. Az életfeladatunkat, azt lehet javítani, a minőségét, minél jobban beteljesíteni a „küldetést”, ki lehet terjeszteni, azonban nem lehet átugrani – vagyis át lehet ugrani, de akkor nem kapjuk meg a kívánt lelki békét, nem kapjuk meg azt a lelki békét, amelyet Simeon megkapott, hiszen csodálatos az ő éneke: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben, mert szemeim meglátták Szabadításodat”.  Az életfeladat, az be van teljesítve, tanúságot tettem róla, most már magadhoz vehetsz, elbocsájthatsz Uram. Erre kell törekednünk, hogy az élet feladatunkat, amelyet a Jóisten ránk bízott, kinek-kinek személy szerint és nemcsak, hanem közösségileg is van feladatunk, azt jól tudjuk „játszani” az életnek a színpadán, jó szereplők legyünk és az életünknek a fényesebb oldalát szemlélve, ebből erőt merítsünk, hogy annak a kevésbé napos oldalát, azt derűs lélekkel tudjuk viselni a hétköznapokban.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Hálát adni, szívből…

Elhatározta: bárki bármit mond, akkor is ferences lesz

Szeressünk