Szent Gellért búcsúünnep Stuttgartban

Szent Gellért búcsúünnep Stuttgartban
2017. szeptember 17-én a Stuttgarti Magyar Katolikus Egyházközség temploma védőszentjének – Szent Gellért püspök és vértanú – ünnepét ülte. A négynapos jubileumi ünnepség csúcspontja volt a hálaadó szentmise. Benne köszönetet és hálát adtunk a hetven esztendőért.
Ez alkalommal az ünnepi szentmise celebránsa és igehirdetője Ft. Urbán Erik, ferences atya, a Csíksomlyó-i kegytemplom igazgatója, érseki helynök volt.
Az alábbi helyen az ünnepi szentmise elmélkedése hallható ITT. Fogadjátok szeretettel!
Le billentyűket kell használni.
Itt olvasható az írott változata is az elhangzott elmélkedésnek:
Kedves Imre és Tibor atya, Krisztusban szeretett ünneplő testvéreim!
Talán nem mondok újdonságot azzal, ha kijelentem, hogy a ma embere egyre inkább hajlamos arra, hogy szétválassza az életében a szakrálist és a profánt, az istenit és az emberit; és a kettőt külön is kezelje…
A hívő ember e kettőt, a kettősségeket együtt éli meg; az isteni és az emberi összefonódik az ő életében úgy, ahogy a szövetszálak fonódnak össze anyaggá. A kettő különös kölcsönhatásban van egymással: az isteni kihat az emberire, az emberi az istenire, és így éli egyensúlyban az életét, ünnepeli a hitét – és az ünnepelt hitét a gyakorlatban is megéli, a hétköznapokban. Ilyen szempontból nem kell csodálkoznunk a szenteken, nem kell azt gondolnunk, hogy a szentek különleges csodabogarak, akik elérhetetlen messzeségben vannak tőlünk, hiszen ők valóban élték azt, amit tanultak Krisztusról, amire Krisztus igéje, a Jóistennek az üzenete hivatásként meghatározta az ő életüket. És teljes életet éltek, az egyház pedig szentként, példaképként, közbenjáróként gondol rájuk és tiszteli őket. Ha végiggondolunk a családi, baráti körünkön, akkor bizonyára ott is találunk olyan embereket, akik valóban békében, örömben és örömmel, szeretettel tudták élni az életüket – az egyház róluk nem mondja ki, hogy szentek, azonban érezzük, hogy ott vannak a Jóistennél és közbenjárnak értünk.
Vértanúsága emléknapján Szent Gellértre, az egyházközség védőszentjére emlékezünk, és az ő közbenjárását kérjük. Felelevenítve életrajzának ismert részleteit, talán sok mindent ki tudunk emelni belőle. Nem magyar földön született, Velencében látta meg a napvilágot, azonban magyar földön lett „szent”. Mondhatjuk róla, hogy kiváló ember lehetett, hiszen már egész fiatalon elöljárói tisztséget kap, később elmegy és továbbtanul, misszióba készül, és Magyarországon megállva feladattal bízzák meg. Miután elvégezte az ő tanítói feladatát – Imre herceget tanítván –, Bakonybélbe vonul remeteségbe, majd püspökséget bíznak rá, és gyakorolja nagy szeretettel, szolgálattal azt, amit az elöljáróin keresztül a Jóisten maga bízott rá; hitéért vérét adta.
Szeretném, ha végigelmélkednénk a mai ünnepen, tudva azt, hogy amikor Gellértre püspökséget bíztak rá, akkor ő megkapta a mai értelemben vett megszentelői feladattal együtt a tanítói és a kormányzói hatalmat. És amikor erről olvasunk, akaratlanul is közelebb hozzuk a mi életünkhöz, társadalmunkhoz annak hasonlóvonatkozásait. Arra gondoltam, hogy a nagy egyház úgy kezeli a társadalom legkisebb sejtjét, a családot, mint kis egyházat, és akkor mindannyian ezt a hármas küldetést a saját természetünknek, hivatásunknak, életpályánknak megfelelően gyakorolhatjuk. Legyünk megszentelő emberek, önmagunk és környezetünknek a megszentelői, vagyis legyünk az imádságnak az emberei. Az egyház megszentel bennünket és fölkínál számunkra hét utat, hét ajándékot, a hét szentséget, amelyeket azért ad, hogy segítsen bennünket a szentté válás útján, hogyha használjuk azokat. Ha bármelyik szentséget is figyelmen kívül hagyjuk, ha nem használjuk, akkor olyanná leszünk, mint az, akinek fürdőszobájában ott a szappan, vagy különböző tisztálkodási szerek, de azokat nem akarja használni – természetes, hogy nem válik egészen tisztává, nem lesz olyanná, amilyenné szeretne lenni. A szentségeket azért adta a Jóisten, az egyház, hogy használjuk azokat „szentté válásunkra”. Ugyanakkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy ennek a másik útja az imádkozás, hogy intenzív kapcsolatban vagyunk a Jóistennel – az imádságnak az embereivé akar(j)unk válni.
*
Amikor felvételemet kértem a ferences rendbe, és ott egy-két évet eltöltöttem, akkor megkérdeztem az elöljáróimat, azokat a szerzetes testvéreket, akikkel bizalmasabb kapcsolatba kerültem, hogy mit kell tennem, hogy még jobban tudjak imádkozni. És emlékszem, mennyire mélyen megmaradtak bennem a testvérnek a szavai, aki egy rövid idő után így válaszolt nekem: „Az imádság nem azt jelenti, hogy valamit teszek, hanem imádkozni, megszentelődni annyit jelent, hogy valakivel vagyok.”
Valakivel vagyok, és nagy kérdés, hogy tudunk-e időt szánni arra, hogy a Jóistennel legyünk…Lehet-e lelki életről beszélni a mai világban? Amikor akár a családban, vagy éppen papként, szerzetesként helyt kell állnunk, amikor a saját élethivatásunknak megfelelően kell viselkednünk, léteznünk és élnünk a munkahelyen, amikor a megélhetésért való küzdelem, a családról való gondoskodás, a különféle betegségek keresztjeinek az elviselése kitölti az időnket, akkor hol van a lelki élet? Mindannyiunknak az életében vannak sivatagi időszakok, olyan időszakok, amikor úgy érezzük, hogy az Isten elhagyott bennünket, pedig igazából a Jóisten ott van mindig, csak mi távolodunk el tőle – és ilyenkor jönnek a kísértések, és a biztos kapaszkodók az életünkben bizonytalanná válnak; nyugtalanság, félelem vesz erőt rajtunk, s talán meg is bomlik az egység. A családi egység, a lelki egyensúlyunk, megingunk a hivatásunkban, a küldetésünkben, megromlik a munkahelyi légkör, csalódunk a szeretett személyben, vagy az idős kornak a nyomasztóterhe nehezedik ránk, és ezek mind olyan pillanatok, amikor támadni lehet(ne) bennünket. És bizony nem egyszer kemények ezek a harcok, és nyomot hagynak bennünk –győztesként csak az erős hitű, Istenben bízó kerül ki e harcból. Van, hogy elhatározzuk, hogy valódi lelki életet akarunk élni, a Jóistennel minőségi időt akarunk tölteni, meg akarunk szentelődni, és a környezetünket is meg akarjuk szentelni – és ha őszintén magunkba nézünk, nemegyszer azon kapjuk magunkat, hogy a nagy lelkesedés, a tűzbizony alábbhagy, megfárad a szívünk tüze, és bizony szükség van nemegyszer arra, hogy újra felszítsuk a parazsat, hogy az új lángra kapjon.
Nem szabad megelégednie a keresztény embernek a látszatmegoldásokkal, külső csillogásokkal, ugyanis nekünk belülről kell világítanunk, apró csillagocskákká kell válnunk, világító lámpás-emberekké. Ám ahhoz hogy az öröm sajátunkká váljon, valamit tennünk kell. Ehhez be kell engednünk a szívünkbe a világ világosságát, kiűzve a kételkedésnek a homályát, hogy életünk sugárzóvá váljon, olyanná, amilyen a mai napnak a szentje, védőszentünk, Szent Gellért.
Egy édesanya mesélte el, hogy amikor már ő sokat szenvedett és úgy érezte, hogy az élet nagyon is megpróbálta őt, betért egy templomba, imádkozni próbált, azonban úgy érezte, hogy neki nem megy már az imádság – és ő csak ennyit mondott a hátsó sorban lehajtott fejjel, térdre rogyva: „Istenem, látod itt vagyok!” És ebben a pillanatban az ő vallomása szerint azt érezte, hogy az Isten megsimogatta a szívét. Pilinszkynek a gondolatával élve, ez az édesanya a megtestesült Isten szeretetének a nyelvét beszélte. Ennek az édesanyának a szívébe ünnep költözött, és ezt az ünnepet, ezt a szeretetet, békét, amit megtapasztalt az ő szívében, tovább tudta adni a családjának is. Nem ez a hivatásunk? Hogy a megtestesült Isten szeretetének a nyelvét beszéljük, és az örömöt, az együttlétnek az örömét, az ünnepnek az örömét, a hálaadásnak a lelkületét megosszuk másokkal. Legyünk „lámpás-emberek…
*
A második pont, amiről ma szó esett, a tanítás. A püspök tanít, azonban mindannyiunknak – hivatásunknak, életformánknak megfelelően – tanítani kell. Tanítani azokat, akiket a Jóisten ránk bízott. Hiszen mindannyian a családban nőttünk fel, mindannyian a családban tanultuk meg a legalapvetőbb kapcsolatteremtést, a beszélgetést, a kommunikációt, a viselkedési formákat, azt, hogy hogyan lépjünk kapcsolatba az emberekkel. A szülök és a testvérek közösségében tanulja meg a gyermek szeretni az embereket, mert nagy ajándék a gyermek számára, hogyha jó példát lát. Példát első sorban arra, hogy a szülők hogyan szeretik egymást, hogyan viselkednek a családban, hogyan viselkednek a rokonokkal szemben, a szomszédokkal, vagy éppenséggel hogyan élik meg a munkahelyi kapcsolataikat. Merthogy a Jóisten milyen családot akar? Olyan családot, ahol a hűség az érték, alapvető érték, ahol a gyermek mind a két szülőtől szeretve van, ahol az apa és az anya egyszerre tekint rá a gyermekére felelősségteljes szülői szeretettel. Isten olyan családot akar, ahol a gyermekek nemcsak tárgyiasult dolgokban kapnak meg mindent. Olyant akar, ahol őróla is szó esik, ahol a legszükségesebbek mellett mindent betölt a mennyei atya jelenléte, ahol beszélnek Istenről és beszélnek az Istennel, vagyis közösen imádkoznak. Isten nem olyan családot akar, ahol a szülők egyáltalán, vagy ritkán beszélnek egymással és gyermekeikkel, vagy a gyermekeik a szüleikkel, mert Isten szeret beszélgetni velünk, és szereti, ha az emberek is beszélgetnek egymással. Olyan családot akar, ahol a megpróbáltatásokat úgy fogadják, mint Istennek a próbakövét – minden kő, amelyben megbotlunk életünk útján (akár egyénileg, akár közösségileg járjuk azt), az nem véletlen, hanem a mi lelki fejlődésünket és a kiteljesedésünket szolgálja. Merthogy az ilyen társadalomban, az ilyen egyházközségben, az ilyen családokban helye van a szeretetnek, a békének, a megértésnek, helye van a gyermeknek, helye van a hiteles társi szeretetnek, helye van az idősnek, a betegnek, a szenvedőnek. Ahogy az Úr Jézus mondja: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.” /Mt 25,31–46/.
De nem mehetünk el szótlanul amellett sem, hogy elsősorban a családban tanulja meg a gyermek a hitet, ott lesi el, fogja fel, hogy hit a Jóistennek az ajándéka, azonban rajtunk keresztül is a Jóisten továbbadja a hitet. Gondoljunk csak egy egyszerű példára: a gyermek látja a keresztet a falon, vagy éppen itt a templomban, és megkérdezi: „Édesanyám, édesapám, ki az a bácsi ott a kereszten? Miért van ő a családi háznak a falán, a szobánknak a falán, miért van a templomban, miért van ott a kereszt?” És egyszerű szavakkal el lehet mondani, hogy az emberek megölték Krisztust, az Isten fiát, aki értünk szeretetből megtestesült, emberré lett, osztozott a mi sorsunkban, de harmadnapra feltámadt, hiszen ilyenkor Szent Pál szavait idézzük egyszerűbben: „Elsősorban azt hagyom rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért amint az írás mondja. Eltemették és harmadnapra feltámadt. (…) ugyanezt hirdetjük, és ezért lettetek hívőkké.” /1Kor, 15,3–4,11/
Hitünknek a gyökere a húsvéti titok, ezért beszéljetek gyermekeiteknek az Istenről, beszéljetek nagyon sokat Istennel, Jézus Krisztussal, a Boldogságos Szűzanyával Jézus Krisztusról, a Boldogságos Szűzanyáról, mert mindannyian érezzük, hogy mit kell tenni, és ezt a hitet majd az egyházközségnek a plébánosa továbbvezeti.
Maguk a szülők mondták el, hogy milyen szép az, hogy amit ők otthon már nem tudnak megtanítani, azt rábízzák az egyházközség vezetőjére, a plébánosra, hogy ő tanítsa tovább a hitben – beszéljen nekik a Jóistenről, és beszélgessenek együtt ők is a Jóistennel.
*
A harmadik pont, amiről szót kívánok ejteni, a kormányzásnak a hatalma. Mindannyian ezt is a saját életállapotunknak megfelelően tudjuk használni. A Jóisten feladatot bízott ránk, felelősséget bízott ránk, kinek-kinek a természete szerint, és megvagyok győződve arról, hogy életünk akkor fog kiteljesedni, ha ezt a feladatot, amivel a Jóisten megbíz, felelősségteljesen be is teljesítjük. Lehet, hogy valaki elvégezi majd a feladatot helyettem, de úgy gondolom, hogy akkor valahol a láncszemben csórva kerül, mert hogy valami midig elmarad, ha nem én teszem meg azt, ami az én küldetésem. És megtenni a Jóistennek az akaratát, úgy kapjuk meg a lelki békességet.
A Jóisten hatalmat ad, ajándékként kell elfogadnunk és a jóra kell használnunk. Szabad örülnünk annak, amivel a Jóisten megbíz, és kell is örülnünk, de ezt, amit kapunk, azt a közjónak a szolgálatára kell használnunk. És ha sikerül jót tenni, akkor azt meg kell köszönni. Hiszen a hatalmat Istentől kölcsön kapjuk, és minden hatalom és annak erőforrása az ember számára azért kell, hogy a közjót szolgálja, és megköszönje a Jóistennek azokat a lehetőségeket, amikor valóban felelősségteljesen tudja tenni és betölteni az ő hivatását.
Kötelességteljesítés, megbízhatóság, rend – talán sokszor elfelejtett szavak, elfelejtett erények, mégis maradandó értékeknek a hordozói. Akár szülőként, akár plébánosként, akár a munkahelyen betöltött különböző szolgálatok, de mindannyiunknak ott van a felelőssége, amellyel a Jóisten megbízott bennünket. Stefan Kiechle jezsuita atya gondolatmenete alapján vallom: „Azok az intézmények és államok, amelyekben a hatalom gyakorlását világos és igazságos szabályok alapján fektetik le, továbbá biztosítják ezek korrupciómentes betartását, jobb életteret biztosítanak nemcsak a hatalommal nem rendelkezők számára, hanem mindenkinek. Így már itt, a földön megélhetjük a mennyországot, amikor a körülöttünk élőkkel sikerül egységben élni és együttműködni, a szabadságnak a légkörét előmozdítani.” És ha ez igaz az intézményre, igaz a társadalomra, igaz az államra, akkor igaz ez egy egyházközségre, és igaz a társadalom legkisebb sejtére, a családra is.
Még nem érkezett el a mennyország, erre figyelmeztetnek a hiányosságok, ezért fájó, ha találkozunk az igazságtalansággal, a joghézaggal vagy rosszul megfogalmazott törvényekkel, a hatalmi visszaélésekkel, és érezzük a kiszolgáltatottságot. Így csak töredékesen éljük meg a jót, az igazat, a szépet, de e töredékében felsejlik számunkra már a mennyországnak az előíze itt, a földön.
*
Kedves ünneplő testvérek, hálát adunk a 70 évért. Érdemes végignézni az éveken, elmélkedni az évtizedekről, egy-egy évszám után köszönetet mondani a Jóistennek, hogy megőrzött bennünket, hogy itt vagyunk, együtt vagyunk, megállunk, ünneplünk, és kérjük az Ő segítségét azért is, hogy legyen nekünk jövőnk, tudjunk mi összetartó csillagokká válni.
Mit kérjünk Szent Gellérttől? A közbenjárását, hogy esdje ki számunkra az Úr Jézustól azt a kegyelmet, hogy az ő példáját, lelkületét követni tudjuk, be tudjuk teljesíteni a mi feladatunkat, hivatásunkat, és így hirdessük az evangéliumot. Segítsen bennünket, hogy a szentségeknek a gyógyító erejét és a hitet – amelyet törékeny cserépedényben őrzünk – tovább tudjuk adni, a tőle kapott tanítást megtudjuk osztani másokkal, és segítsen bennünket, hogy a napnak bizonyos szakaszában tudjunk a Jóistennel minőségi időben beszélgetni. Figyelmes szívvel, készséges lélekkel vegyünk részt a Szentmiséken a közösségi ünnepeken, hogy valóban felelősségteljesen hirdessük az evangéliumot és éljük meg küldetésként hivatásunkat. Ámen.